„Medicus curat, natura sanat”

Buda Laci – az „ősforrás”, ahogy legutóbbi workshop-unkon elkeresztelte valamelyikünk - gyakran idézi ezt a latin mondást, mivel jól kifejezi a szomatodráma szemléletét. Rákerestem, egy Gaius Petronius Arbiter nevű ókori római írótól származik ez a mondat. Még szerencse, hogy nem írtam automatikusan Hippokratészt! Tehát az orvos kezel, a természet gyógyít, ezt már akkor is tudták. Jó, jó, hiszen még gyerekcipőben járt az orvostudomány, de azért ma már…

Igen, pontosan mi van ma már? Rengeteg fejlett orvosi beavatkozás, sebészeti módszer, képalkotó eljárás, gyógyszer, védőoltás létezik, ez kétségtelen. Ezek – ha körültekintően használjuk őket – képesek megtámogatni szervezetünk precízen programozott önfenntartó, önszabályozó, öngyógyító működését. Ennek a működésnek köszönhetjük, hogy megértük a mai napot! Köztudott, hogy naponta sok ezer rákos sejt képződik szervezetünkben, és számtalan potenciálisan fertőző, mérgező ágenssel találkozunk. Mégis életben maradunk, és sokunk egészségesnek mondhatja magát. Tévedés tehát úgy gondolni a gyógyulás képességére, mint valamilyen kívülről megszerzendő, esetleg megtanulandó, fejlesztendő, azaz hiányzó készségre! És a gyógyítás sem lehet(ne) valamilyen rajtunk végrehajtott, tőlünk jórészt független beavatkozás, amelyet passzívan elszenvedünk! Ha megbetegszünk, sokkal inkább az a kérdés, hogy mi gátolja ezt a bennünk rejlő, csodálatos precizitással, automatikusan működő öngyógyító mechanizmust, hogy ellássa a feladatát? Ha meg szeretnénk gyógyulni, akkor az egyébként természetesen végbemenő gyógyulás akadályait kell feltárnunk és elhárítanunk ahhoz, hogy szervezetünk zavartalanul elvégezhesse egyensúlyteremtő munkáját.

Az ősszel heteken át küzdöttem felsőlégúti fertőzéssel, amelyből rendszerint egy hét alatt teljesen meg szoktam gyógyulni. Nem szedtem gyógyszert, csak teáztam, inhaláltam, próbáltam pihenni. Miközben lelkileg sem voltam jól. Bár egyedül nem szeretek, és nehezen is veszem rá magam, időnként beszélgettem a testemmel, a tüneteimmel. Kaptam válaszokat, ezzel együtt az állapotom csak romlott, és már szövődményektől kezdtem tartani, mivel úgy nézett ki, bakteriális felülfertőződésre sikerült szert tennem. Eljött egy pont, amikor úgy döntöttem, elfogadom az egyébként messziről elkerült antibiotikumot, mert „kell a támogatás kívülről”. Másnapra jobban lettem, és néhány nap alatt fájó fülem, arcüregem és homloküregem is kitisztult. Érdekes módon a lelki harmonizálódás kulcsának is a kívülről jövő segítség elfogadása bizonyult… Szóval az öngyógyítás akadályainak elhárítása nem zárja ki a „mesterséges beavatkozást”, viszont fontos, hogy az harmóniában legyen a beteg testi-lelki folyamataival.

Node mi valójában a gyógyulás? Miért gondoljuk, hogy valaki csak akkor van egyensúlyban, ha testi-lelki szempontból tökéletesen egészséges? Egyáltalán létezik olyasmi, hogy tökéletes egészség? S vajon a halál és az elmúlás hogyan illeszthető bele az egészség és a gyógyulás témakörébe?

Már jóideje motoszkál bennem a kétely, hogy nem olyan egyszerű eldönteni, mikor gyógyul meg valaki és mikor nem. Saját, döntően lelki bajokkal hozzám forduló klienseimnél gyakran tapasztalom, hogy bár az illető tudja, mi a problémája, és hol kéne változtatnia, mégsem jut egyről a kettőre. Máskor látszólag tesz a változásért, mégsem történik semmi. Előfordul, hogy egy ideig jól halad, aztán elérkezik egy pont, ahol – többnyire valamilyen ürüggyel – megszakítja a folyamatot. Sokáig azt gondoltam ilyenkor, hogy kudarcot vallottam, és nem történt gyógyulás. Aztán kezdtem belátni, hogy ezt eldönteni nem elsősorban az én feladatom. Mint ahogy azt megítélni sem, milyen mértékű változásra áll készen a kliens. Könnyen lehet, hogy tudattalanul pontosan érzi: most ennyi fért bele és nem több! Hiába látom én kívülről, mi lenne számára a legjobb (szerintem), ha ő még nem készült fel rá! Sőt lehet, hogy valami másra készül... Arról nem is beszélve, hogy sok esetben nem tudom, mi történik a klienssel később – saját terápiáimra visszagondolva tisztán látom, hogy bizonyos impulzusok csak évekkel később „értek célba” nálam. Emiatt igyekszem alázattal kezelni a hozzám fordulók felől érkező esetleges ellenállást, és kellő rugalmassággal viszonyulni a gyógyulás fogalmához.

Dr. Eric Pearl: Kapcsolatteremtő Gyógyítás című könyvében így ír a gyógyulási folyamatról: „Bármennyire is másként akarják feltüntetni egyesek, te csak felajánlhatod a gyógyulást; nem tukmálhatod rá a páciensre. Az engedélyt tehát automatikusan kikéred a felajánlás aktusának részeként. A gyógyulás bekövetkezése pedig azt jelenti, hogy megkaptad az engedélyt. Tehát legyen bár a páciens tudatos befogadó, például olyasvalaki, aki telefonon időpontot kér tőled, vagy olyan személy, aki éppen akkor képtelen tudatos döntést hozni, a gyógyulás felajánlása – akár szóban, akár némán, gondolatban – mindig helyénvaló. És mind az elfogadása, mind pedig a megvalósulásának formája az illető legfőbb érdekének szem előtt tartásával történik.”

A halál, a búcsú – ha méltósággal és békében történik, gyógyító erejű. Hiszen az élet része! „Az utolsó hegycsúcs” című filmet jópár éve játszották a mozikban, és egy életvidám, rendhagyó felfogású spanyol papról szólt, aki 42 évesen távozott az élők sorából egy hegymászó-kirándulás alkalmából. Társa, egy fiatal nő, szintén meghalt. Mindketten tettek korábban olyan kijelentést, hogy szívesen halnának meg a hegyekben, Pablo (a pap) pedig azt is említette, hogy úgy érzi, fiatalon fog meghalni. A film az ő életét mutatja be, amely úgy tűnt, a lehető legteljesebb volt. Családja, barátai a legnagyobb hálával és szeretettel emlékeztek rá, sajnálkozásnak nyoma sem volt bennük. Természetesen a veszteség fájdalmát ők is átélték, de senki sem beszélt érthetetlen tragédiáról, büntetésről vagy sorscsapásról. Mindannyian elfogadták, hogy Pablo-nak így teljesedett be a sorsa, és ők épp elég ajándékot kaptak tőle, amíg földi testben élt köztük.

Jó messzire elkalandoztam az öngyógyítás témájától – bár annyira talán mégsem. Azt az tiszteletteljes, elfogadó hozzáállást akartam érzékeltetni, amely a gyógyulást kereső személy élettörténetének, aktuális állapotának, tudatos és tudattalan szándékainak maximális figyelembe vételére int, valamint arra, hogy kívülről nagyon körültekintően, odaadó figyelemmel és csakis a gyógyítani kívánt személy (élőlény, csoport, társadalom) engedélyével avatkozzunk bele ebbe a folyamatba, minden sürgető jószándék ellenére. Az öngyógyító folyamattal csak együttműködni lehet, mesterségesen előidézni vagy helyettesíteni lehetetlen! Átmeneti sikereket ugyan elérhetünk így is, sőt előfordul, hogy az öngyógyító erő a gyógyítást célzó téves, esetenként romboló külső beavatkozásokat is legyőzi. Ekkor talán úgy véljük, mi gyógyítottuk meg a pácienst. Mekkorát tévedünk…