Egy szelet sport

"Nekem a sport olyan, mint az evés. Nélküle nem működöm!" Ez a kijelentés hagyta el a számat nemrég a terapeutánál, akihez járok (igen, én is járok; nem, nem egy képzés kötelező részeként, hanem saját elhatározásból; nem gondolom cikinek, sőt! valóban, erről is írhatnék egy posztot, lehet, hogy fogok is, de nem most). Persze van némi túlzás ebben a kijelentésben, valószínűleg nem halnék bele azonnal, ha nem sportolhatnék, de a testi-lelki egyensúlyom megbillenését pár napon belül érzékelem, ha megtörik a szokott ritmus, és kimarad egy-két edzés. No, nem kell valamilyen szigorú edzésprogramra gondolni: heti 4 alkalomról van szó, ebből kettő egy 45-50 perces futás bemelegítéssel, levezető nyújtással, hozzá jön egy félórás otthoni torna és egy egyórás Body Art, amelyet egy helyi "fanatikus", Kadocsa Anna tart. Ez a ritmus már évek óta, és az sincs meghatározva benne, hogy melyik napon mi történik, az aktuális elfoglaltságaim fényében ütemezem be ezt a 4 mozgást minden héten. (Vannak napi szintű gyakorlataim is, elsősorban a gerincem egészségét megőrizendő, ezek kb. 5-10 percet vesznek igénybe.)

Miért írok most erről? Valahogy fókuszba került nálam a téma az elmúlt hetekben, hónapokban, a Facebook-oldalamon meg is osztottam egy sportfüggőséggel kapcsolatos cikket a nyáron, nemrég egy barátnőm, kolléganőm, Csiszka Noémi írta meg sporttal kapcsolatos történetét szakmai blogján, "Hogyan lettem sportoló ember?" címmel, önismereti hangsúlyokat, iránymutatásokat adva a témához. Érdekes volt végiggondolni, mennyire más az ő története, mint az enyém, és melyek a közös pontok. S kíváncsi lettem, vajon én miféle önismereti tanulságokat tudok leszűrni a sajátomból...

Kezdem a történettel! Kiskorom óta látom a példát, apukámét. Amióta eszemet tudom, hetente többször járt el futni a Gellérthegyre, a Budai-hegyekbe, nyaralásokkor együtt futottunk a Balaton partján, és mindig elismerését fejezte ki, hogy milyen jól futok. Általában nem volt könnyű kivívnom az elismerését, így hát ez a képességem hamar bevonult a nagyra értékeltek közé nálam. Apukám egyéb mozgásformákat is szívesen űzött, nagyokat úszott a Balatonban, a tengerben (gyerekkoromban egyszer jutottunk el oda) szörfözött, sokat kirándultunk, és síelni is ő kezdett tanítani a Normafánál. Hitvallásként mantrázta a rendszeres mozgás szükségességét a teljes élethez, és leplezetlen lenézéssel nyilatkozott a nem sportoló, felelőtlen emberekről. Egyikük anyukám volt... Gyerekként nem okozott bennem különösebb törést ennek az ellentmondásnak a feloldása, ugyanakkor kétségtelen volt, hogy apukámmal azonosultam ezen a téren. Már 6 évesen mezei futóversenyt nyertem az Asztalos János parkban (ma Orczy kert), és amikor 7 évesen egy barátnőmmel együtt elkezdtem teniszezni, szorongva őriztem csoportomban a "legjobb futó" címet, olykor a hányingerig hajszolva magam. A tenisz is jól ment, azonban a kudarctól való félelem már ekkor rányomta a bélyegét a teljesítményemre: a versenyhelyzetekkel kapcsolatban olyan erős szorongást éltem meg, hogy inkább eleve feladtam, minthogy vállaljam a kihívást. Pontosabban szélsőségesen reagáltam ezekre a helyzetekre: máig emlékszem egy megnyert kispályás teniszversenyre, ahol megingathatatlanul meneteltem meccsről-meccsre a végső győzelem felé, és arra, ahogyan egyszer könyörtelenül legyőztem fent említett, nagyon tehetségesnek kikiáltott barátnőmet egy "barátságos" meccsen. Az eleve feladás, elkerülés és a néha felragyogó kitartás, összeszedettség jellemezték a versenyhelyzetekre adott reakcióimat gyakorlatilag teljes sport- pályafutásom alatt.

A sport és a mozgás szeretete mellett tehát a könyörtelen mércéknek való megfelelési kényszert és az ebből fakadó teljesítményszorongást is magamévá tettem apukám példája nyomán. A teniszt 5 év után, egyik napról a másikra hagytam abba, az edzőket sem tájékoztatva döntésemről. Ezt különböző változatokban többször megismételtem a karatéval - 6 évig űztem gimnázium végétől egyetemista éveim végéig, az edzői nyomás ellenére sem voltam hajlandó versenyezni, vállalva ezzel a másodrendű állampolgár bélyegét -, a tánccal, ami 3-4 év volt az életemben - és a síeléssel, amit sértődött kamaszként dobtam sutba, mert "ha nem tudom tökéletesen, akkor inkább nem is csinálom"(szerencsére felnőttként újra kezdtem).

Visszatekintve a kitűnni vágyás, megfelelni akarás, elismerés-hajszolás viaskodott bennem a függetlenségre törekvéssel, a tekintély elleni lázadással ("nehogy má' megmondják nekem, mit-hogyan-mennyit eddzek, majd én tudom!"), s valóban, ritkán elégedtem meg a "hivatalos" edzésekkel, otthon is erősítettem, gyakoroltam pluszban, és a biztonság kedvéért kiegészítésképpen futottam is. Aztán futottam is, mármint egyesületben, nagyjából 5 éven keresztül. A versenyzéssel kapcsolatos ellenérzéseimnek köszönhetően mégsem könyvelhettem el kiemelkedő sikereket, illetve azért sem, mert nem tudtam/akartam annyi időt, energiát fordítani az edzésekre, amit a hosszútávfutás igényelt volna (napi 1-2 futás, heti 100 km feletti táv, mindezt már munka mellett), így hiába voltam állóképességi tehetség, ahogy az edzőm mondta.

A futásban egyébként kristálytisztán megmutatkozott kudarckerülő attitűdöm: ha valaki "üldözött", képes voltam majdnem belehalni, csak nehogy utolérjen, ha viszont előttem futottak az enyémhez hasonló tempóban, sokkal nehezebben tudtam magam rávenni, hogy rákapcsoljak ("Minek? Úgyse sikerül...")

Mit jelenet most a sport? Egészen mást: meditációt, stresszlevezetést, természet- vagy közösségi élményt, erő-érzést, kellemes fáradtságot, hálaadást testem képességeiért. Nem érdekel a teljesítmény, nem akarok javulni, fejlődni, erősödni, ügyesedni (hú, de kiábrándító lett volna ezt olvasni 10 évvel ezelőtt!) - "csak" végigcsinálni az éppen aktuális adagot, az éppen aktuális testi-lelki állapotomnak megfelelően. Nem akarok kitűnni, elismeréseket bezsebelni (ettől még jól esik, ha kapok, de nem ez mozgat már), nem várok érte jutalmat, magamnak, magamért csinálom. Régebben erőltettem, hogy futás közben a természet szépségeire koncentráljak, megcsodáljam a virágok szépségét, a zúgó lombok méltóságát, vagy gyönyörködjek a vízen tükröződő napfényben. Ja, és közben lehetőleg ne gondoljak semmire! Aztán rájöttem, hogy nekem az esik jól, ha futás közben gondolkodok, megrágom a problémáimat, ötletelek, párbeszédeket folytatok le a fejemben, tervezgetek - ettől még átitat a természet szépsége, nem tudom nem befogadni azt! Ilyenkor az időérzékemet is elveszítem, néha megijedek, mikor úgy tűnik, már órák óta futok, hogy jézusom, nem érek oda az oviba a kisfiamért! Közben a táv ugyanaz, és pár perc eltéréssel az idő is. Néha konkrétan érzem, ahogy egy szélsőségesen megterhelő stresszhelyzet kiváltotta "üss vagy fuss!" reakcióm áttranszformálódik a széllel való küzdelem, a nap forróságának elviselése, vagy a hóban gázolás erőfeszítése által jóleső fáradtsággá, elfogadássá, bizonyossággá, hogy lesz megoldás.

Írás közben elment a kedvem attól, hogy okos tanulságokat vonjak le a végén - megvoltak azok közben is, úgy érzem. Talán csak annyit, hogy lám, milyen szépen tükrözi a sporthoz való viszonyom változása a teljesítményhez való viszonyom változását, a megfelelési kényszerem szelídülését - egyszóval az eddig bejárt önismereti utamat. Meg még annyit, hogy mindenkinek egyéni, milyen mozgásforma "jön be", sőt, ez időszakosan változhat is. De mostmár tényleg nem írok le több közhelyet...