Áramlás a SzomatoDrámával

Azt az élményt szeretném leírni, átadni, hogy milyen benne lenni a SzomatoDráma közegében, áramlásában, örvényében. Legfrissebb élményem ezzel kapcsolatban két nappal ezelőttről származik, amikor Patakiné Ladó Aranka játékvezető társammal vezettünk egy csoportot, ahol a főszereplésen kívül mindenféle módon megmerítkeztem a játékban: voltam játékvezető, játékos, társ-játékvezető (aki a háttérből figyelve időnként megosztott egy-egy ötletet az éppen aktív játékvezetővel). Mint általában, most is átéltem az "elmerülés" szépséges fokozatosságát, ahogy résztvevőinket bevezettük ebbe a varázslatos világba - s persze velük mentünk mi is.

Melyek a legtipikusabb "megugrandók", amelyekkel számolni kell a SzomatoDrámával való első találkozáskor?

• a testi érintés elfogadása, az ezzel kapcsolatos zavar leküzdése
• a nehéz, fájó témák, elakadások, konfliktusok feltárása mások előtt
• "furcsa" szerepekbe való belépés: testrészekébe, szervekébe, betegségekébe, érzésekébe... az még csak hagyján, hogy más személyekébe
• ezekben a "furcsa" szerepekben megszülető érzések, késztetések megengedése, szabad kifejezése
• őszinte, spontán reakciók a játék többi szereplőjére
• az előzetes prekoncepciók elengedése - miről szól a játék, mi a Főszereplő problémája, azt hogyan kéne megoldani, ki vagyok én a játékban és mit képviselek, pl. hogy műtött gerincként én nem tudhatok ilyen szabadon mozogni
• a segítő, tanácsadó, problémamegoldó, analizáló szemlélet kikapcsolása, ehelyett együttáramlás a játékkal
• a rugalmasan változó szerepekhez való alkalmazkodás - pl. már nem máj vagyok, hanem a Főszereplőm testvére; eddig nem akartam kapcsolódni a másik szereplőhöz, de most mintha mégis kezdene érdekelni, stb.
• erős, fájdalmas érzések átélése, kifejezése, pl. düh, kiabálás, trágárság, fizikai agresszió; mély fájdalom, zokogás, tehetetlenség; kötődési igény, szeretet, gondoskodás iránti vágy megélése, megmutatása

"Első bálozó" szomatodrámázóknál általában felmerül a fenti döccenők valamelyike, amelyeken a játékvezetőnek kell finoman átsegíteni őket. Nagyon fontos szerepük van a ráhangoló, bevezető játékoknak, ahol külön-külön, fokozatosan lehet megtapasztalni, kipróbálni a szomatodrámázáshoz szükséges működésmód elemeit - a testi kontaktust, a szerepben levést, a problémamegoldó-analizáló-segítő attitűd elengedését, a játékosságot és a spontaneitást, valamint a saját testtel való kapcsolatteremtést.

Szokott lenni egy pont, amikor érzem, hogy megérkeztünk: ez általában a második "igazi" SzomatoDráma játék környékén jön el. Természetesen ritka, hogy mindenki teljesen egyszerre haladjon a folyamattal, de csoportszinten mégis meg tudom ragadni ezt a fázist - ilyenkor már gördülékenyek a párbeszédek, könnyen mozdulnak a szereplők, nem várnak jóváhagyásra a játékvezetőtől, nem neki játszanak, nem hozzá beszélnek, hanem egymásra figyelnek, valamint egyre mélyebb, egyre intenzívebb érzések kerülnek felszínre a játékban. Ilyenkor azt érzem, hogy otthon vagyok, önmagam lehetek, mindegyik bennem megszülető impulzus a sajátom, semmit nem kell titkolnom, szégyellnem, elfojtanom - sőt, éppen az a dolgom, hogy mindent megmutassak! Persze a játékban elfoglalt pozícióm befolyásolja, hová irányítom a bensőmben áramló érzéseket, de az alapállapotom ettől függetlenül az előbb leírt nyitottság, szabadság, elfogadás állapota.

Sok év szomatodrámázás után már nem akadok fent azon, hogy a szereplők honnan tudják, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek az adott szerepben - egyébként is, hogyan kell mondjuk bütyökként viselkedni? -, és ez mennyire hátborzongatóan passzol a Főszereplő életében megélt eseményekhez, milyen észveszejtő pontossággal jeleníti meg az ő kapcsolatrendszerének éppen aktuális szeletét. Ez a képviseleti érzékelés csodája, már nem próbálom megmagyarázni, megérteni, csak élem, elfogadom, élvezem. Nemcsak azt érzem ilyenkor, hogy megérkeztem, hanem azt, hogy hazaérkeztem. 

Nagy ajándék, hogy rendszeresen vissza tudok térni a "lelki otthonomba", akkor is, ha a hétköznapok forgataga elsodor, akkor is, ha sokszor megbénít a félelem, és egyáltalán nem tudok spontán, szabad, elfogadó lenni. De ilyenkor is ott pislákol bennem annak a tudatnak az apró, barátságos fényű lángocskája, hogy ismerem a "hazavezető utat", és végig tudom járni. Nem is biztos, hogy mindig SzomatoDráma játékon keresztül találok vissza, de úgy már nagyon könnyű. Igaz, olyan is van, hogy a játékban sem sikerül odaérni. Mégis, minél többször élem meg az otthon levés magamban, magammal érzését, annál könnyebben térek vissza hozzá - töltődni, gyógyulni, adni és elfogadni.